"Soha többé nem engedem meg magamnak, hogy annyira szeressek valakit, hogy elvesztése fájjon."
"Soha többé nem engedem meg magamnak, hogy annyira szeressek valakit, hogy elvesztése fájjon."

Stroke, szélütés, TIA

Közel másfél éve húzom, halasztom történetem publikálását. Egyszerűen nem volt lelkierőm felidézni annak a napnak a történéseit, amit a TIA okozott…

Egyik nap reggelén, ébredés után szokás szerint egy kávé és egy szál cigi társaságában a gép elé ültem, és híreket olvastam. Kb negyed óra elteltével felálltam a székből, és indultam volna a konyhába. Pár lépést tettem, amikor is váratlanul eldőltem a jobb oldalamra, először az ágyra estem, onnan pedig a földre.

Csak lestem, és közben azt motyogtam, mi a f@sz volt ez??? Ezek után jött a ledöbbenés, akartam volna felállni, de a jobb kezem és lábam nem mozdult. Kétségbeesetten káromkodtam volna hangosan, de csak érthetetlen, hangfoszlányok hagyták el a számat. A földön feküdtem, kapaszkodtam volna fel az ágyra, de a bal kezem ereje nem volt képes a testemet megemelni.

Csúsztam, másztam, keservesen tudtam centimétereket megtenni, és közben a pánik is elhatalmasodott rajtam. Ziháltam, lihegtem, és nagyon nyomorúságosnak éreztem magamat. Kifáradtan, szétterülve a szőnyegen próbáltam megérteni, mi történt velem, mi lesz velem.

Aztán egyszer csak, ahogy jött, úgy múlt el a roham. Újra mozgott kezem, lábam, feltápászkodtam, és újra a gép elé ültem, hogy utána nézzek, mi lehetett ez a rosszullét. Pár kulcsszó beírása után már meg is jelent előttem az eredmény, ámultan néztem!

Ez a hirtelen jött roham a TIA volt, úgy is nevezik, hogy mini stroke. A TIA az agy átmeneti vérellátási zavara, rövid ideig tartó iszkémiája miatt alakul ki. Az iszkémia azt jelenti, hogy az agy egy része nem kap elég vért, emiatt az adott terület oxigénellátása romlik, megszűnik.

Bővebben ITT olvashatsz róla.

Ezek a tünetek kb 24 óráig tartanak, aztán eltűnnek. De ezen időn belül random előjönnek, majd elmúlnak. Azt is olvastam, haladéktalanul mentőt kéne hívni, és irány a kórház. Persze én megnyugodtam, mert elmúlt, bár kissé nehézkes volt a járásom, tudtam tenni, venni.

Kint voltam a konyhában, amikor újra rám tört…. Szédülés, zsibbadás és zuhanás a járólapra. Mivel kapaszkodni próbáltam az asztalba, az is jött velem együtt. Úgy képzeld el, mintha egy 50 kg-os zsákot felállítasz, aztán az egyszer csak eldől.

Behuppantam a szemetes kuka mellé, a fejemet bevertem a falba, és enyhén eszméletemet vesztettem. Csak néztem magam elé, hörögtem, és mivel nem tudtam beszélni, csak gondolatban mondtam a következőket, miközben felemeltem fejem:

…hát jó, akkor jöjjön, aminek jönnie kell, ez itt a vég…

Nem féltem, megadtam magam, és különös nyugalom árasztotta el lelkemet, testemet. De a kaszás elhaladt mellettem, egy pillanatra rám nézett, aztán tovább állt. Aztán néhány perc múltán újra jobban lettem. Akkor már nem volt kérdés számomra, kórházba kell mennem, bármennyire is viszolygok tőle.

Aztán eszembe jutott, előtte még egy csomó dolgot elkéne intéznem. Tyúkoknak, cicáknak kaja, postára menni csekket befizetni, stb. Vártam egy picit, amíg erősnek éreztem magam, aztán irány a kocsi, irány Algyő. Közben azért paráztam, hogy újra támadhat a roham, de szerencsére mindent eltudtam intézni.

Csupán a bolt maradt vissza, na ott megint rám jött, már épp a pénztárnál voltam. Adtam volna át a pénz, de nem mozgott a kezem a pénztárcában, megint lebénult, aztán ahogy kell, már dőltem is a szokásos irányba. Az ott lévők segítettek felállni, és magam sem tudom hogyan, pillanatok alatt összeszedtem magam. Talán attól féltem, hogy ott, azonnal rám hívják a mentőt, és beindult bennem az adrenalin.

Gyorsan kihúztam a kocsihoz, tűztem haza felé. Már majdnem haza értem, közel volt a bekötőút, amikor újra jött… Kormányzás és sebesség váltás bal kézzel, fék és kuplung bal lábbal. Hát , nem sikerült befordulnom a hozzám vezető útra, tovább gurultam a 47-esen… Ott elücsörögtem 10-15 percig, vártam, hogy képes legyek megfordulni, és megtenni a pár száz méteres utat.

Végre haza értem, úgy vonszoltam be magam a kerítésnek támaszkodva, közben estem, keltem, fájt már mindenem a sok eséstől, egy szóval kiütött a stroke.

Aztán lefeküdtem aludni, kib@szottul kimerültem, de véghez vittem mindent, amit szerettem volna.

Másnap reggelre elmúltak a tünetek, áthívtam a szomszéd Pista bácsit, elmeséltem , hogy mi történt, és hogy hívom a mentőket… Egyúttal megkértem, gondozza az állatkáimat, ameddig én bent leszek.

Már nem is emlékszem pontosan, kb 1 hétig voltam bent, gyógyszereket kaptam, infúziót, tulajdonképpen megfigyeltek. Jaaa, agyi ct-t is készítettek, szerencsére nem találtak elváltozást.

Kiengedtek, haza jöttem az üres lakásba, végül is megúsztam TIA-val, az enyhébb szélütéssel.

Az üres lakás… Amíg bent voltam, gondoskodtak rólam, etettek, itattak és figyeltek rám, mosolygós arccal biztattak a nővérek. Aztán beléptem a lakásba, amely még mindig őrizte az átélt borzalmak emlékeit. Keserves szomorúság fogott el, ennél még a kórház is jobb volt, ahol legalább számítottam valamit, valakiknek, még ha tudom jól, kötelességből, helyesebben fogalmazva hivatásból foglalkoztak, törődtek velem.

Itthon tulajdonképpen meg is hallhattam volna, a kutya nem vett volna észre, csak pár nap elteltével a holttestemre talált rá volna valaki…

És az egész történetben ez szomorított el nagyon. Mit kínlódom már évek óta, hogy társra leljek… Mert egyedül élni nem jó dolog! A halántékomon a seb, a jobb karomon és lábamon a kék, zöld foltok még hosszú ideig fájtak ,nem múltak el, emlékeztettek arra, mennyit estem, zuhantam teljes testsúllyal, mennyit csúsztam, másztam, mint egy féreg, hogy eljussak A- ból a B- be….

Pedig csak wc-re akartam volna menni, vagy egy pohár italért. De nem volt senki, aki segített volna, akire támaszkodhattam volna lebénult jobb oldalam miatt. Szörnyen szerencsétlennek, kiszolgáltatnak, szánalmasnak éreztem magam.

A lélek gyógyult meg legkésőbb… Testi erőmet is csak hónapok múltán nyertem vissza. Bizonytalanul, egyensúlyzavarokkal kezdtem el újra dolgozni, lépcsőzni csak a korlátot szorongatva tudtam, és nagyon fáradt lettem a nap végére. A beszédkészségem is javult, korábban lassan, kimérten, tagoltan alakítottam a szavakat.

Néha még mindig eszembe jut vezetés közben, hogy basszus, mi van ha újra stroke-t kapok újra, itt és most… Akkor már biztos nem úszom meg ennyivel… Lebénultan vegetálok egy kórházban? Vagy hol? Itthon? És ki gondoskodik rólam? És hogy, miként láthatom fiaimat, anyámat, nővéremet? Megannyi kérdés, megannyi félelem….

Én abban bízom, ha újra stroke-ot kapok, agyvérzést, akkor már nem halad el mellettem a kaszás, hanem magával visz!

Mert inkább a halál, mint egy bénulással járó vegetálás emberi roncsként…

Aztán, hogy változtassak magánéletem évek óta tartó ingerszegény mivoltán, újra a társkereső oldalakhoz fordultam… Hogy milyen eredményekkel jártam, a következő blogjegyzetemben értesülhetsz kalandjaimról… Annyit előzetesen elárulhatok, hogy az egyik próbálkozásom olyan durva volt, hogy amiatt függesztettem fel az írást, a blogozást… De most már tudok, képes vagyok írni róla, megemésztettem. 🙂

Cigaretta, magas vérnyomás, rendszertelen étkezés, és még egy sor szarság okozhatja a stroke-ot. Valamint a stressz… Tudod miről beszélek… Bizonyára az én felelősségem is, hogy a mai napig nem tudtam normális kerékvágásba terelni magánéletemet. De már nem is érdekel, bele törődött lettem, nem vagyok már feszült, ideges, nem pörög az agyam ezen, ezerrel.

Kösziiii, hogy végig olvastál! 😉

Megjegyzés hozzáfűzése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

4 hozzászólás “Stroke, szélütés, TIA”