Azt mondta nekem, és én elhittem neki, hogy egyszer mi ketten együtt érjük el a boldogságot.

Fantasztikus teremtmény az ember, mint a főnix madár! Évtizedek alatt hányszor képes pórjaiból újjá éledni?

A fene se tudja mi hajtja, milyen cél lebeg előtte még tucatjára is.

Csupán az életben maradás ösztöne az, amitől újra, és újra erőre kap, és megy az úton tovább?

Mint perpetuum mobile, örökkön-örökké mozog a remény fénysugara felé, és vágyik arra, hogy napfürdőzhessen végre benne…

Sokan vannak, akik elbuknak, vannak olyanok, akik bár küzdenek ,aztán bele fáradnak és feladják.

A gyengébbek elsorvadnak, az erősebbek örökké remélnek.

És vannak a kiválasztottak! Ők azok, akik ismerik a Titkot, és nem bonyolítják jobban az életüket annál, amennyivel szükséges, általában semennyire sem!

Ha magadba nézel, te hová tartozol?De őszintén!!!

Úgy sem látnak beléd, úgy sem olvasnak a gondolataidban, nem látnak mosolyod mögé, most bevallhatod, önmagadnak…

Én most segítek azzal, hogy elárulom, és ezzel erőt adok Neked, hogy elárulom:

én bizony összetört vagyok!

Viszont nagyon jól tudom leplezni mások előtt! Van benne gyakorlatom, gyúrtam rá, specialista vagyok!

Én nem akarok átvágni senkit, magamat sem.

• Jobb napjaimon erőt, hitet, ellenállhatatlanságot érzek magamban, és győzöm le az akadályokat.
• Felül emelkedem a bún, bánaton, a gyászon, elviselem a nehezen elviselhetőt, visszatartom könnyeim, és mosolyt látsz szemeimben.
• Vannak céljaim, tiszták, világosak, egyértelműek.
• A jövőre koncentrálok, hogy az életemből visszamaradt egynegyednyi idő, most már tényleg viszonylagos harmóniában teljen el.
• Ne kelljen alkut kötni, megalázkodni azért, hogy azt mondhassam, boldog vagyok!

Nem tettem ígéretet másoknak, csak magamnak, hogy változtatnom kell azon, ahogy eddig gondolkoztam, ítélkeztem, tettem, cselekedtem,éltem magammal, magamban, és mással, másokkal.

Írtam már, szép életem volt, és ezt a minősítést továbbra is fenn tartom! Vallhatom ezt tiszta szívvel, és nyugodt lelkiismerettel, mert ha nehezen is, könnyel, vérrel, verejtékkel , de mindig talpra estem, mint a macska, és kóboroltam tovább…

Mert bandukoltam, keresve-kutatva az életemnek értelmét, a végállomást, a kikötőt, a horgonyt.

Sok örömben, elégedettségben volt részem, de soha nem egyszerre, úgy, hogy minden egy időben klappolt volna.

Valami mindig hibádzott, valami mindig bekavart, és hiányérzetet indikált.

MOST újra megpróbálkozom, ki tudja hányadszorra, újra felégettem magam mögött mindent, hogy tiszta lappal, új életet kezdjek.

Kitartó vagyok, mint mindig is voltam, kemény , mint az acél, igazi túlélő-művész…ahogy rám aggatták az ismerősök, amikor állandósult kálváriámat végig kísérték a Tiszával…

De nem akarok én már küzdeni senkivel, semmivel!

Mégis viaskodom , mélyen legbelül, és bár előre nézek, a jövő felé, a múlt mennybeli örömei kavarognak a pokol perzselő, kínzó, fájó érzésével.

És ekkor csap belém a FELISMERÉS, még nem jött el a nap, egyedül keresem a boldogságot!

Hogyan is írjam le ezt neked, ezt az érzést..

” Elborult az ég, kissé szürke lett a táj,
és én egymagamban bolyongok az utcán.
Gyötrő álmaim,amit te okoztál nekem
gyakran megjelennek, visszatérnek hozzám.

Évek múlnak el, 
bennem mégis létezel,
emléked nem törli semmi el.

Egyszer eljön majd a nap,
mikor egy rövid perc alatt
elhagyom a széttört álmokat.

Azt mondtad nekem, hogy egyszer én is elhiszem,
mi ketten együtt érjük el a boldogságot.
De játszottál velem, összetörted jól szívem,
én meg elhittem a sok-sok hazugságot.

Évek múlnak el, 
bennem mégis létezel,
emléked nem törli semmi el.

Egyszer eljön majd a nap,
mikor egy rövid perc alatt
elhagyom a széttört álmokat. “