Mert hogy végre az öröm érzése öleli át lelkemet, szívemet! 🙂

Annyi minden jó történt velem a utóbbi időszakban, nem is tudom, képes vagyok e leírni mindezeket ebben a jegyzetben. Jó , azért nem annyi, csak a szokásos értékelésemmel együtt gondoltam, hogy nem! Mert ismersz, egy eseményről is képes vagyok 1000 szót írni… 🙂

De nem nagyon akarok ennél többet írni, mert egyszer írtam egy 2600 szavasat, de szerintem épp ezért bukott a mutatványom, mert sokan megijedhettek, és cseszték elolvasni, végig….vagy csak egyszerűen nem fogta meg őket a tartalom, a téma… Pedig nekem tetszett! 😀 De ismét elkanyarodtam…

Azzal indítottam, hogy az öröm mámora járkál bennem, már épp ideje volt!

Előző írásomban utaltam a hangjátékunk folytatására, sőt, azt ígértem, hogy most fogom elárulni a folytatás mibenlétét… Hát, erről lecsúsztam! 😀

Mert úgy pörögnek az események körülöttem, hogy csak kapkodom a fejem, magam sem tudom követni, mi történik velem!

Miközben megírtam a 2. részt, és felmondtuk egyenként Nikivel a szöveget, és már össze is állítottam az anyagot, egy váratlan fordulat következett be, ami miatt eltolódott a nyilvánosságra hozatala…

Az első dialógusról egy régi keszthelyi barátom is tudomást szerzett, és bevett egy illusztris tagokkal büszkélkedő csoportba, ahol művészeti ferde hajlamunkat kiélhetjük szabadon, korlátok nélkül! 🙂 Mondta, hogy tegyem fel a Dialógus szövegét a csoportba, ahol pedig a többieket arra kérte fel, hogy írjanak hozzá folytatást….

És elkezdték…Először Gábor indított, a fiú nyitó szövegével, az első versszakkal, majd őt követte Gabriella, aki mint a valóságban is, lányként reagált rá. Majd következett egy újabb Gábor, aki a 3. versszakot írta, és végezetül ismét a lány-Gabi írta a negyedik, záró versszakot… Nekem „csupán” az előszó maradt, amit egyáltalán nem bántam, mert legszívesebben nem is rondítottam volna bele ebbe a remekműbe!

Elküldtem a szöveget Nikinek, akinek szintén nagyon tetszett az írás, annyira, hogy rekord gyorsasággal fel is mondta az ő részét…csak úgy brillírozott Gabi papírra vetett gondolataiban… 🙂

Én meg csak vakargattam őszülő halántékomat, mert iszonyú nehéz volt megszólalnom Nikolett hangja és beszédformázása mellett, hiszen én olyan kis homok-szemecske vagyok mellette!

Szóval, ez a koprodukció nagy örömet hozott az életembe, amit csak fokozott a harmadik hang, amit Gábor mondott fel, előszóként…

Köszönet és hála mindenkinek még egyszer, ezért a produkcióért, erről a helyről is!

És bár sokan elfordultak mellőlem, tőlem a régi cimborák közül a „nagy megváltozásom” miatt, ők azok akik bolondnak, őrültnek tartanak pl a verseléseim miatt is…akadnak még azért barátaim is!

Mint például Adrián, aki folyamat támogat lelkileg, és pozitív hozzám-állásával további hitet ad az új utam bejárásához. Ezen felül nem csupán baráti jó szóval nyújt segítséget, a számomra is új tevékenységeimhez, hanem „dologi” eszközökkel is, pl a videózás tekintetében… De erről hamarosan bővebben is beszámolok egy másik írásomban…

Aztán ott van az én ezer éves szegedi barátom, a Doki… Ő az, aki szintúgy megmaradt mellettem, rám ír, felhív, hogy minden rendben van e velem érzelmileg-idegileg, mert azért aggódik miattam! 😀 Persze, sokaknak teljesen élet-ellenes az amit mostanság csinálok, totálisan más, ahogy megismertek, és ahogy az szokott lenni, az újdonság hatása nem mindenkinek jön be, pláne ha az merően messze áll az ő értékrendjétől…

Igaz, fél évvel ezelőtt nem szavaltam verseket, nem videóztam magamat, nem nyíltam ki ennyire ország-világ előtt, nem tártam a nagy érdemű elé bánatomat…

Bár, én meg az a fajta ember vagyok, aki mondjuk a facebookon nem csupán az örömteli, csili-vili, mézes-mázos, csillámpónis-csücsörítős-szelfit posztol magáról, és hogy az élet telis -teli vidámság, móka és kacagás…

Mert kurvára nem az, maximum a Csipkerózsika -féle álomvilágban létezik ez az idea…

Én bizony azt is nyíltan vállalom, ha elhagytak, és nekem ez fáj, ha eltűnik egy szeretett cicám , akkor is könnyeket ejtek, ha a szívem vérzik, akkor az a másik monitorján is látszik…

Nem azért, mert imádom sajnáltatni magamat, hogy az önsajnálat koronázatlan királya lennék, hanem azért , mert az élet árnyékos oldala is hozzánk tartozik, életünk része, fel-bevállalni is ugyanolyan emberi magatartás, mint a boldog perceket…

Mert ha azt posztoljuk, hogy örömmámorban úszunk, az elfogadott, trendi-magatartás forma, de ha egyedül vagyunk, magányosak , elesettek, és szeretnénk visszatalálni egykori énünkhöz, az már gáz, az már elítélendő bűntett, avagy a nevetség tárgyává válik ilyenkor az ember?

Kik azok akik elítélnek, és szúrnak hátba, és fordulnak el egykori „barátjuktól”?

Szerintem azok a támogató, karon fogó emberek , akik ahelyett hogy ítélkeznek rajtam, és még soha nem hordták a cipőmet, nem jártak azon az úton, amelyen én már igen, felhívnak, írnak nekem, és meg is látogatnak… Nos, igen, az ő szavukra adok, és el is gondolkozom rajtuk, hogy őszinte baráti véleményüket elmondják, abból tanulok, és változom, mert értem őket úgy, ahogy kívülről látnak engem…

De már megbocsáss: AKI ÚGY ÍTÉL EL, HOGY KÖZBEN RÁM SEM HEDERÍT, ÉN AZT LESZAROM, A VÉLEMÉNYÉT IS, SE TÖBB, SEM KEVESEBB NEM LESZEK VELE… NÉLKÜLE… ha elfordul tőlem…valószínűleg addig sem számíthattam sokat a szemében, amíg „közel” álltunk egymáshoz…

Mert érted, ha ez a csávó fogná a teloját, írna pár sort, vagy hívást indítana felém ezzel a szöveggel:

Figyu már Vajesz! Minden rendben van veled? Mert már egy picit kezd letargikussá válni az, hogy szomorú hangvételű verseket mondasz, stb, stb nap, mint nap. Mi a gond haver, akarsz beszélni róla? Na, ez azért másként jönne le, nem igaz? De NEM, mert az ilyen emberek inkább csapatba verődve fikáznak, és pletykálnak, és röhögve, vagy éppen sajnálkozva hozzák meg az ítéletet rólad, hogy te elveszítetted a józan eszedet, és mint az óvodában, törölnek a baráti viszonyból! 😀

Hát, többek között ezen megtapasztalások miatt is lettem remete, a modern kor remetéje, és inkább élek távol a várostól, egy tanyán, egyelőre magányban, mint hogy éljek tovább ilyen emberek közösségében…mindennapjaiban….ál-szeretetében…

Az ilyen emberek elvesztése nem fáj, az fáj ezerszer jobban, ha egy szeretett, hozzám hű cicámat elveszítem!

Elárulok egy titkot neked!

A Máté Péter, Most élsz gyönyörű dalát hallgattam éppen, amikor abban a pillanatban jött haza az egyik cicám, aki egy héttel azelőtt tűnt el…

Idén már elveszítettem egyet, és sajgott a szívem, ha arra gondoltam, hogy őt is elfogom…

Viszont mivel nem láttam a holtestét, bíztam abban, hogy lehet, csak elkóborolt, vagy valaki befogadta, vagy mit tudom én, de biztos él valahol, és minden rendben van vele…Ezzel nyugtattam szomorú szívemet…És egyszer csak megjelent az ablakban, éktelen, bús, folyamatos sírással övezve, és úgy borultunk egymás ölébe, mint egy szerelmes pár, akik nem látták egymást hónapok óta…

Még hogy a macskák nem szeretnek, és nem hűek az emberhez…HAZUGSÁG!!! De erről is fogok írni egyszer egy külön fejezetet… Ezt persze megint csak azok az emberek mondják, akiknek soha nem volt macskájuk, max egy, rövid időre….

A Máté Péter feat Vajesz , ebből a történésből született…mert hittem, reméltem, és mikor megtörtént a csoda, akkor örültem, és vigyáztam az örömömre, ami azóta sem múlott el…mert értékelem azt a jót, amit kegyesen kaptam meg az élettől, sorstól, a remény magajándékozott a szépséges valósággal…