"Soha többé nem engedem meg magamnak, hogy annyira szeressek valakit, hogy elvesztése fájjon."
"Soha többé nem engedem meg magamnak, hogy annyira szeressek valakit, hogy elvesztése fájjon."

A vajháti pasi esete a phoenixi csajjal… a dilemma.

Szeretett, vagy csak a pénzemet akarta???

Az előző részt azzal zártam le, hogy miután nem annyi pénzt kapott a szülinapi tortájára, mint amennyit kért, tutira vettem, hogy le is fog koccolni azon nyomban!

De nem így tett, nagy meglepetésemre tovább folytattuk a bájcsevejt! Ja, azt nem is mondtam, hogy amikor elárulta, hogy neki mikor van a születésnapja, én válaszul mondtam: nekem is abban a hónapban van! Ráadásul pár napra rá! Aztán eljött az én napom is, és nem kis döbbenetemre egy kurva szót sem írt, nem köszöntött fel… Ahhoz képest, hogy ő napokig nyekergett, hisztizett a pénzért, én egy egyszerű happy birthday-t sem kaptam tőle… Még szép, hogy felhoztam neki másnap…azt írta, sajnálja, de elfelejtette… 😀

Jó, nem foglalkoztam ezzel a továbbiakban. Ment tovább a beszélgetésünk, a kapcsolatunk. Hogy túl éltük az anyagiak miatti problémát, magam sem tudtam hová tenni ezt az egészet, nem értettem továbbra sem a szándékát. Ő továbbra is fenntartotta érzelmi kötődését, vágyait, terveit velem szemben, és választékos nyelven, érzelmekkel fűtött szavait csak nyeltem, mint kacsa a nokedlit. Azt mondta, a suli befejeztével mindenképpen szeretné összekötni az életét az enyémmel, beteljesítvén a vágyát, a megérzését, az egész addigi álmát, ami az ideális társra vonatkozott, aki én voltam…

Tudod, ha ezeket a szavakat, ezt a vallomást itt helyben, ugyanettől a lánytól kapom, azonnal rohanok a karjai közé, és elalélva borulok a nyakába… Megpróbáltam úgy lereagálni ezeket a viszont érzéséket, mert még szép, hogy ezek után bele, -megszerettem, hogy ha ez egy szép, és jó érzés, akkor miért ne fogadjam be? Mi tagadás, megszédített rendesen, bár élveztem ezt a pillanatnyi örömöt, boldogságot, közben azért próbáltam a földön is maradni, hogy el ne szálljak a lila ködbe…

Így teltek, múltak a napok, szerelmes lettem, de az irracionális szitu miatt állandó kétely, – és dilemma volt bennem.

A nagy távolság ellenére szerettem volna találkozni vele személyesen, és ezt meg is írtam neki.

Azt írta vissza, hogy megfog látogatni, eljön hozzám, március végén, akkor lesz szünet az egyetemen, ahová jár. Én persze izgatottan fogadtam a hírt, és csak álmodoztam tovább… Utána néztem alaposabban a távolságnak, a repülőjegy áraknak… Nem árulom el, nézz utána, te is kifogsz akadni!

Közben a szerelmes, érzelmes sorok között nem egyszer megemlítette sanyarú anyagi helyzetét, hogy a nagybátyja, aki segíti őt a távolból, lebetegedett, nem tud dolgozni, ezáltal pénzt sem tud küldeni a mindennapok kiadásaira…

Amikor már azt gondoltam, lehetséges, hogy tényleg személyem miatt tart ki mellettem, újra kezdődött a bonyodalom a pénz körül!

Kérte, hogy küldjek pénzt ételre, italra, mert most, hogy az “uncle” nem tud, nincs mit ennie… Na, kezdődik, gondoltam… Nekem amúgy is furcsa élethelyzet, hogy egy 29 éves, amerikai állampolgár, aki külföldi diákkánt hazájától távol tanul egy afrikai országban, ennyire csóró legyen, megtakarítás, anyagi háttér nélkül rendelkezzen… Furcsa volt az is, hogy ennyi idősen még tanul, és igazából még nem is volt komoly munkahelye. Erre vonatkozó kérdésemre azt válaszolta, hogy otthon egy élelmiszerboltban szokott alkalmanként munkát vállalni, mint eladó. Amúgy meg barátaival él közösen egy bérelt lakásban… Én nem tudom, hogy van ez, mi lehet az igazság, de valljuk be: nálunk, Magyarországon 29 éves fejjel azért másként élnek zömében az ilyen korú nők, legalább is személyes tapasztalataim alapján mondom ezt.

A lényeg, újra kiakadtam, és ennek újból hangot is adtam, bizalmatlanságomra hivatkozva, nem kertelve, őszintén leírva azt, amit ezzel kapcsolatosan gondolok!

Azt tanácsoltam, hogy kérjen kölcsön az ottani, nigériai barátaitól, akikkel egyébként is napi kapcsolatban van. Erre ő: nem akar megalázkodni előttük, és kitéve magát annak, hogy emiatt gúny, nevetség tárgyává váljon. Emellett rosszallását fejezte ki amiatt, hogy cserben hagyom, hogy nem segítek neki, stb. Írta: ezek után, hogy is számíthatna rám, mint jövendőbeli férjére, életének, sorsának társára???

Szóval kaptam az ívet rendesen, nem kímélt, jött a lelki terror, a önsajnáltatás, a bűntudat felébresztése…

Újra napokig a macera, a nyűg telepedett a kapcsolatunkra… Már olyanok voltunk, mint egy valós házaspár, nagy érzelmi kitörésekkel, és vitatkozó, magyarázkodó balhékkal!

Elmagyaráztam , felvázoltam az én valós anyagi helyzetemet, életemet. Ja, azt elfelejtettem múltkor leírni, hogy már az első napon megkérdezte, hogy mit dolgozom, és mennyit keresek… 😀

Nos, ezt újra az emlékezetébe idéztem, hogy tudja jól, én egy pizzafutár vagyok, és azt is tudja, hogy én ezzel a munkával mennyit keresek. ( Megjegyzem, kevesellte a fizut, azt írta, az nem sok… :D) Ha már itt tatok, ennek is utána jártam, hogy ugyan már mennyit kereshet náluk, az Államokban egy kolléga… 😀 Hát, nem annyit mint nálunk… 😛

Aztán felvázoltam, milyen kötelező kiadásaim vannak havi rendszerességgel, és hogy mennyit munkaórát kell dolgoznom annak érdekében, hogy teljesítsem azokat. Ráadásul az autóm is haldoklik, annak a megjavítására is gyűjtenem kell, vagyis nagyon sajnálom, de nem tudok segíteni.

Azaz magyarázkodnom kellett, amit kurvára nem szeretek, pláne egy vadidegennek, akiről továbbra sem tudok semmit, csak pár fotó, videofelvétel tanúskodik személyéről, és az, hogy nagyon szépen és hatásosan tudja elhitetni velem, hogy mindennél és mindenkinél jobban szeret engem…

Miután érzékelte, hogy hajthatatlan vagyok a kérésének eleget tenni, következett némi csend és elvonulás az éterből. Kérdeztem, hogy sikerült az anyagi problémáit megoldani? Azt írta, végül is a barátaitól kért kölcsön, de nagyon megalázó volt számára, és utálta azt, hogy lenézhetik emiatt a cselekedete miatt.

Aztán újra a meghittség jött vissza közénk. Megint szerelmes idézetek, lírai hangvételű dalok linkjeit kaptam tőle, és szívmelengető, léleksimogató szavakat, vallomásokat, már szinte költői megfogalmazású írásokat… Én meg olvadtam tovább álmaim amerikai nője után…

Phoenix City

Nem is bírtam magammal, újra felhoztam ama elképzelhetetlennek tűnő vágyamat, hogy miként, hogyan és mikor fogunk mi egyáltalán találkozni… Újra azt válaszolta, hamarosan meglátogat! Hát, gondoltam magamba, az nagyon jó lesz, nagyon várom izgatottan a szépséges szerelmemmel való nagy találkozást, na de ezt hogy a francba fogja összehozni, ha egy vasa sincs… :O Ja, és csak úgy mellékesen azért megkérdezte biztos, ami biztos alapon: Magyarország az Európában van??? 😀 Nahát ezek az amerikaik… :p Tényleg van ott baj, nem kevés az agyukban, ahol a tudást kellene tárolni…vagy legalább is utána nézni, hogy akibe őrülten bele szerettem, mégis honnan a francból írogat nekem… Sebaj, ezen már ki sem akadtam! 😀

Szóval, csak furdalt a kíváncsiság, és óvatosan rákérdeztem: Édesem, szerelmem! Ne haragudj, hogy megkérdezem, de hogyan tudsz meglátogatni, ha még kajára sincs pénzed?

Erre jött aztán a megnyugtató válasza! 😉 Rendeződni fognak a dolgai, a nagybátyja is fog újra pénzt küldeni, amiből félre fog tenni, úgy kb a repülőjegy árának a felét, a másik felét meg én küldjem el, legyek szíves!

Hát ez kész!!!! 😀 😀

Vajesz vagyok, nem hülye! 😀

Nem akarom ismételni magam: válaszul a szokásos szöveget nyomtam, már rutinból…

De ebből már nem lett vita, veszekedés, csupán kölcsönös sajnálkozás, és a problémára való valamiféle megoldás keresése… Ami számomra azt jelentette, hogy az a vonat, ami tulajdonképpen meg sem érkezett, el is ment! Nem mintha józan ésszel, 51 évesen, megannyi kapcsolat, öröm és szomorúság után más, reális alternatíva lett volna ebből az egészből… De erre még bővebben visszafogok térni egy záró gondolat erejéig… 🙂

Dilemmáim még mindig voltak Cathy-vel, – és ezzel a kapcsolattal, de levelezéseink kezdtek ellaposodni, ritkábban írt már…

Kérdéseimre, írásaimra késve, – későn válaszolt, ha egyáltalán válaszolt, facebook oldalát törölte, majd kreált egy újat, amiről nem tájékoztatott, de én rájöttem, és meg is találtam azt is… 🙂

Addigra már össze-vissza terelt, kamuzott, nem hittem már egy szavában sem. Eltűntek az érzelmi kirohanásai, a nagy tervei velem kapcsolatosan, a meghittség, az öröm, a boldogság, a szerelem… és volt már olyan nap is, amikor egy szót sem váltottunk…

Aztán egyik reggel ébredéskor egy üzenet várt olvasásra tőle. Azt írta, elérkezett az ideje, hogy vissza kell adja a kölcsönt a barátainak… Kért, esdekelt, könyörgött, hogy segítsek neki, küldjek pénzt…

De erre az üzenetére már nem válaszoltam…

Nem válaszoltam, nem írtam többet, lezártam, eltűntem előle, mellőle nyomtalanul, ahogy azt ígértem is neki nem egyszer, ha nem száll le a pénz kéregetéséről…

Aztán már ő sem írt, nem keresett, nem írta azt már, hogy szeret, hogy a feleségem akar lenni, és hogy legyek az élete társa, – értelme…

Nem volt többé dilemma, komplikáció, bonyodalom a hétköznapok megszokott rendjében.

Nem tudom ki volt ő, mi volt ő, mit akart tőlem, milyen szándékai lehettek, ezt valószínűleg már soha nem fogom megtudni! Nem vagyok csalódott, és nem is haragszom rá semmiért!

Hiszen szép napokat szerzett nekem, szívemnek, lelkemnek. Jó volt kizökkenni egy kicsit a valóságból, az egyedüllétből, a senkihez nem tartozom állapotból, a szeretetlenségből, a közönyből, hogy senki nem kíváncsi rám, mint esetleges partnerre. Ez idő alatt sokat mosolyogtam, magamban és másokra is, valahogy a világ is színesebb és vidámabb lett! Tudtam , mertem nagyot álmodni, hogy én, és egy fiatal, csinos, értelmes és érzelmes amerikai lány összekötheti az életét.

Mert hogy van a sors, egy rendeltetés az égiektől, hogy távolság, más nyelv, kultúra, szokások és hagyományok ide, – vagy oda, de két ember összetartozhat még akkor is, ha materiális szinten távol vannak egymástól, de lélekben és szívben közel egymáshoz. Ez a hit vezetett jó ideig, amíg nem vált terhessé ez az álomkép…


Mára egy dilemma nagy hagy nyugodni!

Mi van akkor, ha nem hazudott? Ha tényleg megszeretett, és bennem látta álmai társát, segítséget a kudarcokkal övezett eddigi életében, kiutat a árvaként elszenvedett szeretetlenségből, a senkihez nem tartozás szomorú érzéséből?

Mi van akkor, ha tényleg szarba került önhibáján kívül, ha tényleg lebetegedett nagybátyja átmenetileg nem tudott neki segítséget nyújtani, és hozzám fordult utolsó mentsvárként?

Mi van akkor, ha ő egy becsületes, tisztességes lány, de az élet megkeserítette, és mentálisan sérült a sok nehézségtől, a megpróbáltatásoktól, és jól esett neki is, mint ahogy nekem is fordítva, hogy valaki erőt, figyelmet, szeretet nyújt neki…

Mi van akkor, ha én mindezeket nem vettem észre, félreértettem gyanakvó módon, bizalmatlanságból vezérelve toltam el oltalomért kinyújtó kezét?

Az előző rész megírása felzaklatott lelkileg… És nem bírtam ki, úgyhogy ráírtam, érdeklődtem hogyléte iránt… Válaszolt rá, megbántott, dacos hangulatú rövid írásban, amiben ezt írta:

” … hogy is érezhetném magamat, amikor nem számíthattam a segítségedre… amikor a legnehezebb, legszomorúbb időszakomban, amikor senki nem volt a közelemben, aki segíteni tudott volna, te is faképnél hagytál… Megismertelek, te is csak épp olyan vagy, mint a többiek… köszönöm… “

Az utolsó, szimbolikus üzenete, mondanivalója…

🙁

Ahogy nem tudtam kiigazodni rajta, személyében, szándékában, úgy maradt bennem továbbra is a dilemma, a kétely…

Ha csak leakart húzni ármányos módon, magához édeskedve, női fifikával, akkor is szépen fogok emlékezni rá, nem haragszom, és nem ítélkezem felette!

Ha tényleg bajban volt, és segítséget kért tőlem, de én elutasítottam azzal, hogy ne nézzen már hülyének, mert már sokszor átvertek ezzel a dumával… akkor viszont szégyellhetem magamat, és valami újat kell megtanulnom az életben…

Az elmúlt másfél évben jó pár dolog megváltozott bennem. Sok minden, ami kedvemre volt, ami örömet okozott, eltűnt belőlem, mintha csak a föld nyelte volna el. Mint például tavasszal a virágok ültetése a kertben, és az izgatott várakozás a kikeletükre… Régi otthonomban tucatjára álltak már ilyenkor a cserepekben a növendékek… Szerettem tévézni, szép, szerelmes, avagy mulatságos filmeket nézni… olykor örömömben könnyeztem, máskor pedig egy-egy megindító életsorstól… Már rég nem hagyják el könnyek a szemeimet…

És hittem, bíztam az emberekben! A szavaikban, tetteikben, a mosolyukban, a könnyeikben.

Mára ott tartok, hogy ha valaki mosolyogva megkínál egy sütivel, gyanakodva fogadom azt el, hogy miért adja, mit akar, mi lehet ezzel a hátsó szándéka???

De nem hibáztatok ezért senkit, hogy ilyen lettem, ilyenné váltam! Én nem tudok úgy tekinteni még a világra, ahogy kellene, én nem tudok még megbékélni sok mindennel! Ezért az, ami van bennem, körülöttem, azért egyes egyedül én vagyok a felelős!

Lehetséges, hogy Cathy is ennek lett az áldozata…

Köszönöm, hogy végig olvastál! Ha van véleményed, tanácsod, útmutatás gyanánt, ne tartsd magadba, írd meg ide, vagy privátba, szívesen olvasom eszmefuttatásod a témával kapcsolatban!

Minden jót kívánok!

Megjegyzés hozzáfűzése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.